15. fejezet - A rémálom

Sziasztok! :) Nos itt vagyok megint, lehet örülni, vagy szomorkodni! Nos, sajnálatos módon tartanom kellett ebben a blogban egy közel 1 hónapos szünetet, mert a saját sajnálatomra is, de elveszítettem az ihletemet ezzel a történettel kapcsolatban. Ám nemrégen ezt vissza is nyertem, szóval gőzerővel dolgoztam számotokra végre, újra egy Save Me Tonight részen, remélem, hogy meg lesztek vele elégedve :)

Puszi nektek és még egyszer sajnálom ezt a nagy szünetet.

Raven Agrippa

Louis Tomlinson

Felébredtem. Magamhoz tértem, ám egy percre még azt sem tudtam eldönteni, hogy hol vagyok. A szemeimet nyitogattam, felültem az ágyon és körbenéztem. Ez a szoba olyan más volt, mégis olyan ismerős és-

„Louis! Kincsem, felébredtél!” Kaptam a fejemet az ismert hang felé. Szinte nem is akartam hinni a szememnek, hogy őt látom. Anya. Ezek szerint ez a szobám.

„Anya?” Kérdeztem vissza értetlenül, azt sem tudtam, hogy mi a franc történt.

„Jól vagy? Tudsz mozogni? Fáj valahol?” Tette fel egyből kérdéseit, én pedig gyorsan megráztam a fejem és a kezeimet az övére tettem.

„Anya, nyugodj már meg. Miért vagy ilyen feszült? Mégis mi történt?”

„Miután eltűntél és mi is, és a barátaid is aggódtunk érted a rendőrség talált meg egy furcsa házban. Aztán miután hazahoztak átaludtál 2 teljes napot.” Fejtette ki, én pedig nem akartam hinni a fülemnek. A rendőrség talált rám egy furcsa házban? Várjunk! Zayn, Harry, Niall és Liam! De hiszen ők… Niall talán el tudott menekülni, de a többiek?!

„Anya! És hol vannak a többiek?! Úgy értem a többi ember abból a házból!”

„Furcsán viselkedtek, ezért a rendőrség letartóztatta őket. Miért kérdezed? Valami baj van, drágám?”

„Igen, van! Ők... Ők… Meg kell találnom őket! Anya, nem kerülhetnek börtönbe!” Azonnal szinte pánikba estem. Hiszen ők nem is emberek! Ezért nem is akarták, hogy elhagyjam őket! Édes istenem, talán mégis jobb lett volna mindenkinek, ha ott hagyom őket! Már éppen fel akartam kelni az ágyamról, mikor az anyám kezeit éreztem meg magamon.

„Louis nem! Nem mehetsz sehová!” Jelentette ki idegesen. „Mától nem mehetsz sehova. Focizni, vagy csak csavarogni az idióta barátaiddal! Úgy értettem, hogy sehová!” Minden egyes szóval egyre inkább és inkább a kezembe vájta hatalmas körmeit, éreztem, hogy ennek már nyoma marad az alkaromon. Egyáltalán mikor növesztett magának anya karmokat? Ekkor a testvéreim rontottak be a szobámba és nyomtak vissza erővel az ágyamra, míg anya továbbra is a karomat markolászta.

„Hunyd le a szemeidet, Louis. Aludj csak, fi--” Az utolsó dolog, amit hallottam sátáni hangja volt. Megijedtem tőle, viszont hangja a szó felénél megcsuklott és valami egészen másba tört át.

„Louis! Louis térj magadhoz!” Pattantak fel a szemeim a másik ismerős hangra. Ez viszont férfi volt. Arcára pillantottam, s a fekete hajú herceg, ugyan nem fehér lovon, hanem egy barna széken tartott a karjaiban. „Istenem, semmi baj. Csak rémálom volt.” Simogatta a hátamat, ahogy tekintetünk találkozott, s érezhette rajta a nyugtalanságot, valamint azt, hogy semmit sem értek. Egy rémálom. Egy álom, amiben a szüleim és a barátaim a rendőrséggel kerestettek, majd letartóztatták őket. Annyira valóságos volt. Annyira élethű. Mi lesz, ha megtörténik?! Mi lesz, ha tényleg ez folyik aközben, hogy én itt vagyok?! Mióta Zaynékkel élek nem is beszéltem a szüleimmel!

„Zayn, fel kell hívnom a szüleimet! Én… Ti… Veszélyben vagytok!”

„Mi? Louis, nyugodj már meg egy kicsit! Csak rosszat álmodtál. Miért lennénk veszélyben?”

„Álmomban a szüleim hívták a rendőrséget, mert eltűntem! És itt találtak rám és titeket is! Aztán bezártak, engem meg hazaküldtek a szüleimhez és nem engedtek, hogy lássalak titeket és...” Kezdtem el hadarni, mint valami idióta, míg a fekete le nem csissegett.

„Nem lesz semmi baj. A rendőrség nem fog megtalálni minket, amint egy kicsit lenyugszol és jobban leszel felhívjuk a szüleidet, hogy rendben vagy, vagy tudom is én.”

„És mégis mit tervezel nekik mondani? Nem hinném, hogy a szüleim olyan egyszerűen elhiszik, mint a csapattársaim, hogy egy régi barátomnál vagyok már ennyi ideje!”

„Majd kitalálunk valamit. Egyenlőre higgadj le. Nézd Louis, tudom, hogy ez nem lesz könnyű neked, de lassan meg fogsz éhezni. Vérre lesz szükséged és..”

„Nem! Nem, nem fogok embereket ölni!”

„Nincsen szükség rá, hogy megtedd! Niall, pillanatnyilag fogalmam sincs, hogy honnan szerzi meg, persze anélkül, hogy egyetlen embert is megölne vele. Mióta próbáltuk megváltoztatni azt a seggfejt, neki is a szöszi szerezte be.”

„Harry? Valóban éppen kérdezni akartam… Ő hol van? Mi van vele? Jól van?”

„Louis, te még aggódsz miatta azok után, hogy vámpírrá változtatott? Ezzel szinte tönkretette a normális életedet!”

„Eddig sem volt normális az életem. Legfőképpen mióta találkoztam veletek. Tulajdonképpen mostantól nem én vagyok az egyetlen ember.” Sóhajtottam fel. „És elnyertétek, amit akartatok. Nem fogok elmenni innen. Úgy értem nem fogok hazaköltözni, meg ilyesmi. Nekem is bujkálnom kell majd? Elvégre én is egy lettem közületek. Nem akarom, hogy engem is elfogjanak, kísérletezzenek rajtam meg hasonlók.”

„Látod, éppen ezért mondtam! Nem is lehet már normális életed, ezen a putrin kívül! Lehettél volna egy nővel meg gyerekekkel vagy tudom is én---” Kezdte el Zayn az idióta szövegét, míg én csak rázni kezdtem a fejem és egyik ujjamat az ajkára tapasztottam.

„Nincs szükségem normális életre ezen a putrin kívül, ahogyan te fogalmaztad, és arra sincs szükségem, hogy egy nővel éljek és családom legyen. Nekem tökéletesen elég az, hogy te itt vagy és Harry is itt van! Zayn, tudom, hogy ez neked nem éppen a legjobb érzés, de nekem ő is fontos. Szóval ő hol van? Mit csinál? Láttad már azóta?”

„Többnyire a szobájában gubózik, mint egy idióta hernyó, ami arra vár, hogy lepke legyen belőle. Csakhogy belőle nem lesz.”

„Ugye nem ártott magának? Vagy nem próbálta meg?”

„Ezen kívül semmit nem tudok róla, Lou. Én nem foglalkozok az ő testi épségével, meg azzal, hogy mit csinál a szobájában. Engem az érdekel, hogy veled mi van.”

„És én most tökéletesen jól vagyok. Szóval itt lesz az ideje, hogy meglátogassam őt. De annyit legalább megtehetnél a kedvemért, hogy felsegítesz és… El az ő szobájáig? Utána menni fog.” Küldtem felé egy biztató mosolyt. Legbelül valóban aggódtam Harry miatt, nem akartam, hogy baja essen, márpedig tudom, hogy emésztette magát amiatt, amit tett. Valamint még mindig érdekelt, hogy egyáltalán miért tette? Mi jó származott neki abból, hogy engem is saját magához hasonlóvá tett? Muszáj volt feltennem neki a kérdést.

A következő dolog amire felfigyeltem már az volt, hogy Zayn erősen, mégis gyengéden megfogta a kezem, másikat a hátam mögé simította és segített felkelnem az ágyról. Egyetlen szó nélkül kísért el Harry szobájáig, majd állt meg előtte és engedett el lassan. A falnak dőltem, egyik kezemmel az álla alá nyúltam, közel húzva magamhoz leheltem csókot ajkaira.

„Ne legyél már ilyen kis féltékeny, Zayn. Te sem halsz bele és én sem, ha most bemegyek hozzá. Másrészről pedig meg kell beszélnem vele egy pár dolgot. Minden rendben lesz, megígérem.” Suttogtam ajkaira sokkal később elengedve ahhoz képest, hogy megcsókoltam.

„Helyes. Vigyázz magadra, Louis.”

„Ezt most úgy mondod, mintha az anyám lennél és táborba mennék.” Kuncogtam fel és oldalaztam el az ajtóig, a kilincsre fontam az ujjaimat.

„Rosszabb helyre mész, mint egy tábor. Az egy medvebarlang.”

„Igen, de ez egy békés maci, aki nem fog széttépni. Egy békés maci, akinek a gyilkos ösztönei éppen téli álmot alszanak. Na Zayn, sush. Esküszöm, meg foglak keresni, amint végeztem, már csak azért is, hogy bebizonyítsam, hogy jól vagyok, rendben?”

„Úgy legyen, Boo.”

„Nem okozok csalódást.” Mosolyogtam rá egy utolsó puszit nyomva ajkaira. Végül is, megvártam, míg elmegy.

Megfordultam és egyenesen az ajtóra bámultam. Harry. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok látni, amikor belépek a szobába, de igazán reménykedtem benne, hogy nem valami rémes dolgot. Mormogtam valamit az orrom alá, egyfajta kérelmet, hogy még egyben, egészben láthassam, lehetőleg ne egy lelki roncsként. Bár ez talán nem is volt olyan fontos, mint az, hogy a testi épségéről megbizonyosodhassak. Halkan és óvatosan kopogtam be az ajtón, majd egy hatalmas levegővétel után nyomtam le a kilincset felkészülve a legrosszabb eshetőségekre is, amivel szembe találhatom magamat.