17. rész - Álom

Louis Tomlinson

Hatalmas szerencsémnek éreztem, hogy Harry minden nappal egyre jobban nézett ki. Természetesen még aznap, ahogyan Zaynnek megígértem szóltam neki, hogy minden rendben, és arról is, hogy az estét Harryvel töltöm. Niall, még mindig hihetetlen, hogy hogyan, de mindkettőnknek tudott elég kaját biztosítani. A göndörke szépen visszanyerte eredeti színét, még ha így is picit sápadt volt, de hát, vámpír. Szemeibe is visszatért a csillogás, no meg már nem is nézett ki annyira soványkának.

Napról napra egyre többet bámultam a telefonomat, volt, hogy a fiúknak kellett elkobozni tőlem és kikapcsolni, hogy ne csak arra figyeljek. Rémesen aggódtam. Már csak két nap és Harryvel hazamegyünk a szüleimhez.

Igaz, hogy a napjaimat szépen beosztották, a nappalokat Harryvel és gyakorlással töltöttem el, este pedig ugyan hullafáradtan, de Zayn mellett tértem nyugovóra. Féltem, hamarosan választanom kell közülük… Ezt nem csinálhatom sokáig, sem nekik, sem pedig nekem nem ‘egészséges’ két párkapcsolatban élnem egyszerre. Igazság szerint kicsit sajnáltam is mindkettejüket, főleg Zaynt -hisz vele töltöttem sokkal kevesebb időt-, de először ezt el kell intéznem, utána vele fogok annyit leszek vele, amennyit csak lehetséges. Erősebbnek éreztem magamat, azt gondoltam, hogy tudom magamat éppen eléggé kontrollálni ahhoz, hogy mehessünk.

Az utolsó napon még mindent átbeszéltünk és gyakoroltunk újra. Nem igazán töltöttünk időt a fizikális gyakorlatokkal, csak azzal, hogy képes legyek visszafogni magamat. Így, végül is most nem fáradtan fekhettem le a fekete hajú angyal mellé, mosollyal az arcomon dőltem le mellé és néztem mély, csokoládébarna szemeibe.

“Nocsak, valaki itt nem fáradt?” Kérdezte az orromra pöckölve, mire felnevettem.

“Nem, ma nem. Semmit sem csináltunk, ami fizikailag lefárasztott volna, csak…” De itt valamiért el is haraptam a mondatot. Fogalmam sincs, hogy mi okom volt rá. Hiszen előtte nem kell titkolóznom. Meg ez nem is titok.

“Félsz?” Kérdezte hirtelen megtörve a fél perces csendet, ami ugyan számomra sokkal többnek hatott.

“Igen…” Suttogtam halkan, erre pedig csak szorosabban magához ölelt és egy csókot hagyott fejem búbján.

“Semmi baj nem lesz, Lou. Tudod… Én nagyon szívesen… Mentem volna veled, de semmit nem tudok a vámpírokról. Ez a te biztonságod érdekében van.”

“Oh, Z, én nem attól félek, hogy Harry jön velem. A családom reakciójától. Az én reakciómtól a családomra…” Nyeltem nagyot fejemet a mellkasába fúrva. Rémesen hiányzott a családom, látni akartam őket, de rettegtem ettől a lépéstől. Ha balul sül el ez az egész… Négy úgymond életet rántok magammal. De legalább hármat.

“Nem kell félned. Még ha az a göndör egy gyökér is a szemeimben, biztos vagyok benne, hogy meg fog téged védeni.” Mosolygott rám biztatóan, miközben hátrébb hajolt, hogy a szemeimbe nézhessen és egy lágy csókot hintett az ajkaimra, amit viszonoztam is. Még oda sem figyeltem, hirtelen kaptam magamat azon, hogy elmélyítette azt, s már a nyelvével turkált a számban, két kezét az arcomra tapasztotta.

Úgy mászott felém, hogy közben ajkainkat nem szakította el egymástól. Szinte hihetetlennek gondoltam, hogy erre képes, én biztosan nem lettem volna ennyire ‘jó’ benne. Pár másodperc sem telt el, arra tértem észhez, hogy már nem érintették puha ajkai az enyémeket, annál inkább az állcsontomat, a nyakamat. Elsőnek csak puszikkal halmozta el, egyre nedvesebbekkel, majd szívni kezdte az érzékeny bőrt. Egyik kezemmel öntudatlanul markoltam bele a hajába, húztam el onnan egy sóhaj kíséretében, az arcom máris vörösbe váltott, lihegve bámultam a szemeibe. Mit művelünk? A szemeiben úgy csillant a kéj, ahogy még egész életemben nem láttam, miközben ujjait végighúzta a csókjaival hintett területen, a mellkasomon át, de ott meg is állapodott, s egyik mellbimbómat kezdte el piszkálni. Oh, szent ég! Testem beleremegett az érzésbe még úgy is, hogy a felsőmön keresztül csinálta. Habár, egyáltalán nem sokáig. Az anyag hamar lekerült, az egyiket továbbra is ujjai közt morzsolgatta, a másikat viszont már nyelvével kényeztette.

“Zayn…!” Nyüszítettem nevét még mindig haját markolászva, mire tekintetével találtam szembe magamat.

Ez volt a pillanat, mikor felébredtem.

A vörös és padlizsán szín falak fogadtak, a fehér csillár. Az ablakok vörös sötételőin a napfény gyengéden sütött be, ezzel megvilágítva gyönyörű napbarnított bőrét, barna szemei csak úgy csillogtak, gyönyörűbbek voltak, mint bármikor előtte, szempillái hosszú árnyékcsíkokat húztak meseszép arcára. Felmordultam, lehajolt hozzám, hogy csókot hintsen az ajkaimra.

“Jó reggelt, álomszuszék. Azon gondolkoztam, hogy hamarabb felébresztelek, de olyan édes voltál… Aztán meg, most már muszáj lenne kikelned az ágyból, nem sokára itt lesznek Niallék.”

“Niall...ék…? Niall…” Suttogtam magam elé, ezzel kinyerve magamnak egy zavarodott pillantást Zayn szemeiből. A számhoz nyúltam, a szemfogamat nyomkodtam, de semmi érdekeset nem találtam benne. A tükör elé pattogtam, a szemeim kékek voltak, én pedig teljesen normális, Zayn sem tűnt másféle lénynek

“Olyan…Furcsa álmom volt.” Motyogtam visszalépkedve hozzá és átölelve.

“Nocsak, erre kíváncsi lettem. Később el is mesélheted, most viszont csipkedd a formás kis segged és öltözz.” Kuncogott fel puszit nyomva a homlokomra és egyet valóban a hátsó felembe csípve küldött a szekrényhez. Durcásan simogattam a most már sajtó területet, miközben ruhákat kerestem magamnak, addigra pedig már a többiek is megérkeztek. Niall egyáltalán nem volt halvány, Liam sem túlzottan szőrös, és még Harry is úgy nézett ki, ahogyan egy valódi ember. Mosolyogva nyugtáztam el magamban, hogy valóban csak egy álom volt, én pedig a jegyesem ölében ülve élveztem három barátunk társaságát egész nap, míg az éj le nem szállt, s újra az ágyba készülődve bizonyosodtam meg róla: Valóban csak emberek vagyunk, s ilyen lények nem léteznek.

...Női sikoltás az éjszakában… Vagy mégis? - Mosollyal az arcomon tértem hát nyugovóra.

Sziasztok! Először is sajnálom a rész hosszúságát illetően, hogy nagyon rövid lett és azt is, amit most fogok leírni. Úgy érzem, hogy amikor elkezdtem öt blogot valószínűleg túlvállaltam magam. Több, mint valószínűleg. Hiszen, a számomra legkedvesebb történetek egymástól vették el az időt, a kedvet, a blogok és a karakterek összemosódtak.

Ez ugyanannyira lesz nehéz nekem talán, mint nektek. Több, mint egy teljes hónapig kínlódtam, de végül arra jutottam, hogy egyetlen blogomat, még ha fájó szívvel is, de el kell engednem, és emelett döntöttem. Nem szerettelek volna titeket lezárás nélkül hagyni, szóval ezt még mindenképpen meg szerettem volna írni, s nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltatok mellettem a nehéz időkben, a jó időkben, mindig, mikor szükségem volt rátok és azt is, ha örömet tudtam nektek okozni ezzel a bloggal, köszönöm a boldog írói könnyeket, el sem tudom mondani, hogy mennyi mindent.

Valóban nagyon sajnálom, hogy ennek így kellett történnie, de nagyon remélem, hogy látjuk még egymást a többi blogomban. Remélem tudjátok, hogy mindannyiótokat szeretlek és tényleg sajnálom, hogy ezt a döntést kellett hoznom.

Még egyszer nagyon köszönök mindent, imádlak titeket, puszi mindenkinek.

Raven Agrippa

16. rész - Randizunk?

Sziasztok! Igen, megint én vagyok és megint marha sokat késtem a résszel, meh.! Nos a blog már több mint 5000 nézettségnél jár és ezt nagyon szépen köszönöm nektek, tündérek vagytok! ♥ Ezer puszi nektek és jó olvasást kívánok ehhez a részhez!

Raven Agrippa

Mikor beléptem a szobába olyan érzésem volt, mintha a pokol egy kis darabkájába szippanthattam volna bele. A levegő áporodott volt, fogalmam sincs, hogy hány hete nem lehetett a szobában ablak nyitva, de biztos volna benne, hogy nem egyre tehető ennek a száma. Szemeim azonnal végigjárták a szobát, őt kerestem. Sötét volt, szinte olyan sötét, hogy ha nem hagyom nyitva résnyire az ajtót vaknak éreztem volna magam. Halkan csuktam be azt magam mögött, majd óvatosan felkattintottam a villanyt. Nyöszörgő hangot hallottam, a fejemet pedig az ágy felé kaptam. Hazza.

Egy pillanatra lefagytam, a lábaim megremegtek. Igazság szerint semmit sem láttam, csak egy hatalmas takaró kupacot, mi valószínű, hogy a göndörkém testét takarta. A lábaim egy percre a földbe gyökereztek, mielőtt lassan meg tudtam volna moccanni. A padló recsegett a lábam alatt, rengeteg papírra léptem rá, szilánkokon tapostam át, nagyobb tárgyakat is átlépdeltem, mire az ágyig értem. Teljesen fel volt forgatva a ruha.

Hadd elevenítsem fel. A karnis le volt szakadva függönnyel együtt, a redőny természetesen le volt húzva, egy fából készült szék eltört, a kárpit fotel felborult. Papírok hevertek mindenfelé a földön, egy-kettőre sorok voltak írva, felismerhetetlen rajzok a többin, esetleg már eleve, fehéren összegyűrött darabok. Törött vázák darabjai, az eltiport virágok szirmai mellettük, kiborult víztócsák, ruhák szanaszét dobálva, köztük használtak, még tiszták.

Őszintén szólva valami ilyesmire számítottam, de még így is sokkolt a látvány. A szívem gyors ütembe kezdett, fájt, hogy így láttam a szobát, hiszen ő magát még nem is.

Lassan a hatalmas franciaágy mellé topogtam. Nagyot nyeltem, ahogyan a szuszogó kupac takarót néztem, egyik térdemet a matracra tettem, amit követett a másik is, végül lefeküdtem az életre kelt takaróm mellé.

“Hazz…” Szólaltam meg halkan, óvatosan hozzáértem a vastag anyagon keresztül, de erre is csak összerezdült. Választ nem kaptam. “Hazza…” Szólítottam újra nevén kissé hangosabban, de még mindig nem a normális hangomon. Még mindig nem válaszolt. Kezdtem egyre jobban aggódni az állapota miatt, főleg amiatt, hogy egyébként most eszméletlen, csupán még szuszog, vagy nem is akar nekem válaszolt adni? Ereimben a tiszta félelem, aggódás csörgedezett egy olyan lény után, aki tulajdonképpen belőlem is magához hasonlót csinált, ezzel örök életemre bujkálásra ítélve. Rosszabb lehetett volna, mint egy életfogytiglanig tartó börtönbüntetés, de nem volt az. Számomra legalábbis nem.

“Harry kérlek, szólj hozzám…” Kértem újra, mire már nyüszítést legalább kaptam válaszul.

“Miért jöttél, Lou? Hogy te is kiabálj velem?” Kérdezte, hangja és szavai hallatán egy világ dőlt bennem össze. Olyan volt, mint egy összetört pár éves gyermek, kit a barátai hátba szúrtak valami kegyetlenséggel.

“Egyáltalán nem ezért jöttem. Nem akarok kiabálni veled, Hazza…” Mondtam a lehető leggyengédebb hangomon, újra a kupac felé nyúltam, de most azért, hogy lehúzzam azt róla, egyetlen apró bökkenő volt, hogy ő ezt nem engedte meg.

“Mi a baj veled? Miért nem engeded, hogy lehúzzam ezt rólad?” Kérdeztem fürkészve a szabálytalanul mozgó testet, melyet a szürke, vagyis inkább koszos fehér anyag még mindig ellepett.

“Nem akarom, hogy rám nézz. Undorító vagyok.”

“Dehogy vagy undorító! Ki mondta ezt neked?!” Csattantam fel, bár úgyis régen tudtam már a választ.

“Mindenki.” Suttogta, az agyam pedig egy megfelelő válaszon kezdett el gondolkozni.

“Akkor én egy senki vagyok?” Kérdeztem végül sajnáló, talán kissé bánatos hangon.

“Egyedül te vagy a valaki, Lou, és mit tettem veled?”

Újra a megfelelő válaszon gondolkoztam megtört hangját hallva, erősen küzdöttem ellene, hogy ne öleljem magamhoz szorosan és rángassam le róla azt a rohadt anyagot.
“Erősebb valakit csináltál belőlem.” Suttogtam végül, az ürességbe bámultam magam előtt.

“Tessék?” Kérdezett vissza, hallottam a színtiszta hitetlenséget a hangjában. “Hogy érted, hogy erősebbet csináltam belőled? Louis, Niall elmondta, hogy---”

“Hogy rosszul éreztem magamat és egész nap fetrengtem az ágyamban, de mindez semmit sem jelent, ugye tudod? Amint megszokom, hogy ilyen lettem csak erősebb leszek és---”

“Egész életedben bujká---”

“Bujkálnom kell majd, de nem érdekel! Amíg itt leszek veletek addig nem fog érdekelni!” Emeltem a hangomat most már a normális erősségre, nem csak suttogtam neki. Harry megrezzent a hangerőre, így sóhajtva én is lejjebb vettem magamból. Ne ilyen hevesen Louis, csak nyugodj meg. “Harry, ha bárki is haragszik rád azért, amit tettél, akkor én éppen az egyetlen vagyok, aki nem. Egyáltalán nem érdekel, hogy mától vámpírként kell leélnem a siralmas életemet, minden rendben van, érted? Most pedig mutasd azt az angyali pofidat, nem akarom egész nap a takarót bámulni.”

“Nem akarok.” Mormogta még mindig alatta gubbasztva, én pedig sóhajtottam és felkeltem mellőle az ágyról. Nem, nem adom fel! Az ablakhoz sétáltam, arrébb próbáltam nyomni magamtól a letörött karnist, majd felhúztam a redőnyt és kinyitottam az ablakot.

“Tudod ki jött meglátogatni, Hazza? Fel kell kelned miatta, hogy láthasson. Nézd csak, a Nap csak miattad jött ide. Gyerünk már, mit tegyek, hogy felkelj?” Szóltam hozzá kedvesen, a ruhákat és a papírokat kezdtem összeszedni a földről.

“Csak adj még két percet.” Hallottam az erőtlen suttogást, én pedig bólintottam magamnak. Egyenlőre utolsó dolgomként felállítottam a fotelt, majd újra mellé másztam.

“Lassan letelik a két perc, te barlanglakó maci.” Kuncogtam, nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára valakihez ennyire kedves és mondtam neki ilyen szavakat. Megmarkoltam a takaró szélét, kissé lejjebb húztam, amivel legalább már kócos, ápolatlan göndör tincseit felfedte előttem.

Próbáltam felkészülni a legrosszabbakra, ha a haja így néz ki, akkor mi lehet a többi részével, de tudtam, hogy erős. Annak ellenére persze, hogy még le se akarja venni ezt magáról. A lehető legóvatosabban húztam le azt róla teljesen, míg fáradt zöld szempárja össze nem kapcsolódott az én kék íriszeimmel. Egy pillanatig csak bámultam a számomra elbűvölő tükreibe lelkének, szemeim ez után sodródtak más tájakra. Zöld, ugyan véres szemei alatt hatalmas táskák pihentek, ajkai szárazak voltak, arca vörös, mégis sápadtkás. Mintha fogyott is volna egy keveset.

Szívem teljesen megesett rajta, mielőtt ajkaira hajoltam volna, hogy gyengéden megcsókoljam. Kis fáziskéséssel viszonozta, hatalmas tenyerei közül az egyiket a tarkóm mögé szorította, másikkal átölelte a derekamat és magához húzott. Tisztán éreztem rajta a birtoklási vágynak azon fajtáját, hogy nem akarta, hogy itt hagyjam. Nem kellett aggódnia, nem terveztem itt hagyni.

“Hazza” Suttogtam ajkaira kis szünetet tartva, mielőtt folytattam volna. “Hazza, nyugodj meg, nem foglak itt hagyni. Itt maradok, jó? Szedd össze magad egy kicsit. Gyere, ülj fel.” Lassan beszéltem hozzá, próbáltam a lehető legkedvesebben ejteni szavaimat. Nagy kezével, melyet még mindig a tarkómon tartott bőrömet simogatta, a másikkal még mindig derekamat ölelte. Oh, Istenem, hogy én mennyire imádtam, mikor így viselkedett.

“Nem akarok felkelni, Boo. Ez most jó így.” Motyogta orra alatt, mire csak megráztam a fejem.

“Még körülbelül 5 percet kapsz, hogy kibabusgasd magad, te álomszuszék, utána felkelünk szépen és rendbe teszünk.” Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.

“Bagoly mondja verébnek, hogy álomszuszék.” Durciskodott egy újabb puszit nyomva a számra, majd az orromra, rögtön ez után a hátára fordult és magára húzott. Kissé meglepődtem, de nos, hagytam neki.

“Azt mondtad, hogy kapok 5 percet, hogy kibabusgassam magam, akkor ki is használom.” Nézett fel rám azokkal a szép, nagy szemeivel, melyek máris szebbnek tűntek, mint pár perce.

“Öt perced van.” Kuncogtam fel hozzábújva, végül is, most megengedhetem magamnak, meg neki is a kényeztetést. A szoba rendbe rakása teljesen ráér, csakis azért siettettem, mert már kaját akartam tudni abban a szép kis pocakjában, na meg persze friss levegőre vinni az úrfit. Hiszen, miért is lenne elég az, ami az ablakon bejön? Hiszen az nem is Louis Tomlinson lenne.

“Nahát, nem akarod, hogy még jelzést is állítsak be a telefonon az ügy érdekében? Csupán kereken öt perc?”

“Nahát, de pimasz lett itt hirtelen valaki, Mr. Styles. De, az lenne a legjobb. Viszont arra most nem érünk rá, 4 és fél perced van.”

“És mit csinálhatok addig a 4 és fél percig?”

“Összeszedheted magad és felkészülhetsz arra, hogy felkelsz. Addig meg itt leszek.”

“Utána itt akarsz hagyni?” Biggyesztette le nekem az ajkát tündérien, mire akaratlanul is oldalra billentettem a fejem egy ‘aaaah’ hangot kiadva.

“Isten mentsen meg tőle, hogy itt hagyjalak. Eszel valamit és kiviszlek szépen a levegőre.” Jelentettem ki a legnagyobb magabiztossággal a hangomban, persze az úrfi egyből bevágta azt a kis fancsali pofáját, de nem igazán törődtem vele. Most így járt.

“Egyébként Hazza…” Kezdtem bele a mondatba, fejemet a mellkasára hajtottam, szemeim előtt egyik ujjammal kis köröket rajzoltam bőrére.

“Hmmm?” Kérdezett vissza a hátamat simogatva, miután nem válaszoltam.

“Lenne itt valami… Szóval… Rosszat álmodtam, mielőtt idejöttem és…”

“Mi a baj, Boo? Mitől félsz?” Kezdte azonnal, végig sem hagyta, hogy mondjam.

“Azt álmodtam, hogy a szüleim a rendőrséggel kezdtek kerestetni, mivel hetek óta nem hallottak felőlem és az nem elég információ, hogy egy régi barátoméknál vagyok… Meg kellene...”

“Látogatnod őket? Egészen biztos vagy te ebben? Boo, te még nem úgy…”

“Éppen ezért akarom azt, hogy velem gyere!” Emeltem fel a hangomat és a fejemet egyaránt, majd vissza is helyeztem és kezdtem bele újra halkabban. “Vagyis… Tudom, még nem is voltam emberek közelében, mióta… És biztos, hogy nehéz lesz, de Hazza… Álmomban megtaláltak titeket és elvettek tőlem, és én nem akarlak elveszíteni titeket.” Küzdöttem beszéd közben azokkal az idióta, hideg, sós cseppekkel, hogy a szemeimben maradjanak, bár őszintén nehéz volt. Halk sóhajt hallottam -s éreztem mellkasa mozgásán- mielőtt hajamba vezette volna ujjait, simogatni kezdte.

“Mit vársz el tőlem?” Kérdezte halkan.

“Azt, hogy gyere el velem a szüleim házába. Oda, ahol régen laktam. Amúgy is talán el kellene hoznom pár cuccot, nem élhetek életem végéig abból, amit a ti szekrényeitekben találok.”

“Miért, nem tetszenek a mi ruháink?” Kérdezte, természetesen nem komolyan, ezért csak horkantottam válasz helyett.

“Hazza, eljössz, vagy vigyem Zaynt? Tudod jól, hogy őt is választhattam volna, de most rád sokkal nagyobb szükségem van. Meg különben is, bajod van azzal, hogy téged akarlak hazavinni?”

“Nahát, ez egy olyan bemutatlak a szüleimnek randi?”

“Ha így jobban tetszik, akkor vedd annak, nem bánom.” Vontam vállat rá, mire az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejemet és csókot hintsen az ajkaimra.



“Nos, örömmel elmegyek egy randira önnel, Mr. Tomlinson.” Vigyorgott rám egy kuncogást kiváltva belőlem, s újra egymás ajkaira tapadtunk.