16. rész - Randizunk?

Sziasztok! Igen, megint én vagyok és megint marha sokat késtem a résszel, meh.! Nos a blog már több mint 5000 nézettségnél jár és ezt nagyon szépen köszönöm nektek, tündérek vagytok! ♥ Ezer puszi nektek és jó olvasást kívánok ehhez a részhez!

Raven Agrippa

Mikor beléptem a szobába olyan érzésem volt, mintha a pokol egy kis darabkájába szippanthattam volna bele. A levegő áporodott volt, fogalmam sincs, hogy hány hete nem lehetett a szobában ablak nyitva, de biztos volna benne, hogy nem egyre tehető ennek a száma. Szemeim azonnal végigjárták a szobát, őt kerestem. Sötét volt, szinte olyan sötét, hogy ha nem hagyom nyitva résnyire az ajtót vaknak éreztem volna magam. Halkan csuktam be azt magam mögött, majd óvatosan felkattintottam a villanyt. Nyöszörgő hangot hallottam, a fejemet pedig az ágy felé kaptam. Hazza.

Egy pillanatra lefagytam, a lábaim megremegtek. Igazság szerint semmit sem láttam, csak egy hatalmas takaró kupacot, mi valószínű, hogy a göndörkém testét takarta. A lábaim egy percre a földbe gyökereztek, mielőtt lassan meg tudtam volna moccanni. A padló recsegett a lábam alatt, rengeteg papírra léptem rá, szilánkokon tapostam át, nagyobb tárgyakat is átlépdeltem, mire az ágyig értem. Teljesen fel volt forgatva a ruha.

Hadd elevenítsem fel. A karnis le volt szakadva függönnyel együtt, a redőny természetesen le volt húzva, egy fából készült szék eltört, a kárpit fotel felborult. Papírok hevertek mindenfelé a földön, egy-kettőre sorok voltak írva, felismerhetetlen rajzok a többin, esetleg már eleve, fehéren összegyűrött darabok. Törött vázák darabjai, az eltiport virágok szirmai mellettük, kiborult víztócsák, ruhák szanaszét dobálva, köztük használtak, még tiszták.

Őszintén szólva valami ilyesmire számítottam, de még így is sokkolt a látvány. A szívem gyors ütembe kezdett, fájt, hogy így láttam a szobát, hiszen ő magát még nem is.

Lassan a hatalmas franciaágy mellé topogtam. Nagyot nyeltem, ahogyan a szuszogó kupac takarót néztem, egyik térdemet a matracra tettem, amit követett a másik is, végül lefeküdtem az életre kelt takaróm mellé.

“Hazz…” Szólaltam meg halkan, óvatosan hozzáértem a vastag anyagon keresztül, de erre is csak összerezdült. Választ nem kaptam. “Hazza…” Szólítottam újra nevén kissé hangosabban, de még mindig nem a normális hangomon. Még mindig nem válaszolt. Kezdtem egyre jobban aggódni az állapota miatt, főleg amiatt, hogy egyébként most eszméletlen, csupán még szuszog, vagy nem is akar nekem válaszolt adni? Ereimben a tiszta félelem, aggódás csörgedezett egy olyan lény után, aki tulajdonképpen belőlem is magához hasonlót csinált, ezzel örök életemre bujkálásra ítélve. Rosszabb lehetett volna, mint egy életfogytiglanig tartó börtönbüntetés, de nem volt az. Számomra legalábbis nem.

“Harry kérlek, szólj hozzám…” Kértem újra, mire már nyüszítést legalább kaptam válaszul.

“Miért jöttél, Lou? Hogy te is kiabálj velem?” Kérdezte, hangja és szavai hallatán egy világ dőlt bennem össze. Olyan volt, mint egy összetört pár éves gyermek, kit a barátai hátba szúrtak valami kegyetlenséggel.

“Egyáltalán nem ezért jöttem. Nem akarok kiabálni veled, Hazza…” Mondtam a lehető leggyengédebb hangomon, újra a kupac felé nyúltam, de most azért, hogy lehúzzam azt róla, egyetlen apró bökkenő volt, hogy ő ezt nem engedte meg.

“Mi a baj veled? Miért nem engeded, hogy lehúzzam ezt rólad?” Kérdeztem fürkészve a szabálytalanul mozgó testet, melyet a szürke, vagyis inkább koszos fehér anyag még mindig ellepett.

“Nem akarom, hogy rám nézz. Undorító vagyok.”

“Dehogy vagy undorító! Ki mondta ezt neked?!” Csattantam fel, bár úgyis régen tudtam már a választ.

“Mindenki.” Suttogta, az agyam pedig egy megfelelő válaszon kezdett el gondolkozni.

“Akkor én egy senki vagyok?” Kérdeztem végül sajnáló, talán kissé bánatos hangon.

“Egyedül te vagy a valaki, Lou, és mit tettem veled?”

Újra a megfelelő válaszon gondolkoztam megtört hangját hallva, erősen küzdöttem ellene, hogy ne öleljem magamhoz szorosan és rángassam le róla azt a rohadt anyagot.
“Erősebb valakit csináltál belőlem.” Suttogtam végül, az ürességbe bámultam magam előtt.

“Tessék?” Kérdezett vissza, hallottam a színtiszta hitetlenséget a hangjában. “Hogy érted, hogy erősebbet csináltam belőled? Louis, Niall elmondta, hogy---”

“Hogy rosszul éreztem magamat és egész nap fetrengtem az ágyamban, de mindez semmit sem jelent, ugye tudod? Amint megszokom, hogy ilyen lettem csak erősebb leszek és---”

“Egész életedben bujká---”

“Bujkálnom kell majd, de nem érdekel! Amíg itt leszek veletek addig nem fog érdekelni!” Emeltem a hangomat most már a normális erősségre, nem csak suttogtam neki. Harry megrezzent a hangerőre, így sóhajtva én is lejjebb vettem magamból. Ne ilyen hevesen Louis, csak nyugodj meg. “Harry, ha bárki is haragszik rád azért, amit tettél, akkor én éppen az egyetlen vagyok, aki nem. Egyáltalán nem érdekel, hogy mától vámpírként kell leélnem a siralmas életemet, minden rendben van, érted? Most pedig mutasd azt az angyali pofidat, nem akarom egész nap a takarót bámulni.”

“Nem akarok.” Mormogta még mindig alatta gubbasztva, én pedig sóhajtottam és felkeltem mellőle az ágyról. Nem, nem adom fel! Az ablakhoz sétáltam, arrébb próbáltam nyomni magamtól a letörött karnist, majd felhúztam a redőnyt és kinyitottam az ablakot.

“Tudod ki jött meglátogatni, Hazza? Fel kell kelned miatta, hogy láthasson. Nézd csak, a Nap csak miattad jött ide. Gyerünk már, mit tegyek, hogy felkelj?” Szóltam hozzá kedvesen, a ruhákat és a papírokat kezdtem összeszedni a földről.

“Csak adj még két percet.” Hallottam az erőtlen suttogást, én pedig bólintottam magamnak. Egyenlőre utolsó dolgomként felállítottam a fotelt, majd újra mellé másztam.

“Lassan letelik a két perc, te barlanglakó maci.” Kuncogtam, nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára valakihez ennyire kedves és mondtam neki ilyen szavakat. Megmarkoltam a takaró szélét, kissé lejjebb húztam, amivel legalább már kócos, ápolatlan göndör tincseit felfedte előttem.

Próbáltam felkészülni a legrosszabbakra, ha a haja így néz ki, akkor mi lehet a többi részével, de tudtam, hogy erős. Annak ellenére persze, hogy még le se akarja venni ezt magáról. A lehető legóvatosabban húztam le azt róla teljesen, míg fáradt zöld szempárja össze nem kapcsolódott az én kék íriszeimmel. Egy pillanatig csak bámultam a számomra elbűvölő tükreibe lelkének, szemeim ez után sodródtak más tájakra. Zöld, ugyan véres szemei alatt hatalmas táskák pihentek, ajkai szárazak voltak, arca vörös, mégis sápadtkás. Mintha fogyott is volna egy keveset.

Szívem teljesen megesett rajta, mielőtt ajkaira hajoltam volna, hogy gyengéden megcsókoljam. Kis fáziskéséssel viszonozta, hatalmas tenyerei közül az egyiket a tarkóm mögé szorította, másikkal átölelte a derekamat és magához húzott. Tisztán éreztem rajta a birtoklási vágynak azon fajtáját, hogy nem akarta, hogy itt hagyjam. Nem kellett aggódnia, nem terveztem itt hagyni.

“Hazza” Suttogtam ajkaira kis szünetet tartva, mielőtt folytattam volna. “Hazza, nyugodj meg, nem foglak itt hagyni. Itt maradok, jó? Szedd össze magad egy kicsit. Gyere, ülj fel.” Lassan beszéltem hozzá, próbáltam a lehető legkedvesebben ejteni szavaimat. Nagy kezével, melyet még mindig a tarkómon tartott bőrömet simogatta, a másikkal még mindig derekamat ölelte. Oh, Istenem, hogy én mennyire imádtam, mikor így viselkedett.

“Nem akarok felkelni, Boo. Ez most jó így.” Motyogta orra alatt, mire csak megráztam a fejem.

“Még körülbelül 5 percet kapsz, hogy kibabusgasd magad, te álomszuszék, utána felkelünk szépen és rendbe teszünk.” Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.

“Bagoly mondja verébnek, hogy álomszuszék.” Durciskodott egy újabb puszit nyomva a számra, majd az orromra, rögtön ez után a hátára fordult és magára húzott. Kissé meglepődtem, de nos, hagytam neki.

“Azt mondtad, hogy kapok 5 percet, hogy kibabusgassam magam, akkor ki is használom.” Nézett fel rám azokkal a szép, nagy szemeivel, melyek máris szebbnek tűntek, mint pár perce.

“Öt perced van.” Kuncogtam fel hozzábújva, végül is, most megengedhetem magamnak, meg neki is a kényeztetést. A szoba rendbe rakása teljesen ráér, csakis azért siettettem, mert már kaját akartam tudni abban a szép kis pocakjában, na meg persze friss levegőre vinni az úrfit. Hiszen, miért is lenne elég az, ami az ablakon bejön? Hiszen az nem is Louis Tomlinson lenne.

“Nahát, nem akarod, hogy még jelzést is állítsak be a telefonon az ügy érdekében? Csupán kereken öt perc?”

“Nahát, de pimasz lett itt hirtelen valaki, Mr. Styles. De, az lenne a legjobb. Viszont arra most nem érünk rá, 4 és fél perced van.”

“És mit csinálhatok addig a 4 és fél percig?”

“Összeszedheted magad és felkészülhetsz arra, hogy felkelsz. Addig meg itt leszek.”

“Utána itt akarsz hagyni?” Biggyesztette le nekem az ajkát tündérien, mire akaratlanul is oldalra billentettem a fejem egy ‘aaaah’ hangot kiadva.

“Isten mentsen meg tőle, hogy itt hagyjalak. Eszel valamit és kiviszlek szépen a levegőre.” Jelentettem ki a legnagyobb magabiztossággal a hangomban, persze az úrfi egyből bevágta azt a kis fancsali pofáját, de nem igazán törődtem vele. Most így járt.

“Egyébként Hazza…” Kezdtem bele a mondatba, fejemet a mellkasára hajtottam, szemeim előtt egyik ujjammal kis köröket rajzoltam bőrére.

“Hmmm?” Kérdezett vissza a hátamat simogatva, miután nem válaszoltam.

“Lenne itt valami… Szóval… Rosszat álmodtam, mielőtt idejöttem és…”

“Mi a baj, Boo? Mitől félsz?” Kezdte azonnal, végig sem hagyta, hogy mondjam.

“Azt álmodtam, hogy a szüleim a rendőrséggel kezdtek kerestetni, mivel hetek óta nem hallottak felőlem és az nem elég információ, hogy egy régi barátoméknál vagyok… Meg kellene...”

“Látogatnod őket? Egészen biztos vagy te ebben? Boo, te még nem úgy…”

“Éppen ezért akarom azt, hogy velem gyere!” Emeltem fel a hangomat és a fejemet egyaránt, majd vissza is helyeztem és kezdtem bele újra halkabban. “Vagyis… Tudom, még nem is voltam emberek közelében, mióta… És biztos, hogy nehéz lesz, de Hazza… Álmomban megtaláltak titeket és elvettek tőlem, és én nem akarlak elveszíteni titeket.” Küzdöttem beszéd közben azokkal az idióta, hideg, sós cseppekkel, hogy a szemeimben maradjanak, bár őszintén nehéz volt. Halk sóhajt hallottam -s éreztem mellkasa mozgásán- mielőtt hajamba vezette volna ujjait, simogatni kezdte.

“Mit vársz el tőlem?” Kérdezte halkan.

“Azt, hogy gyere el velem a szüleim házába. Oda, ahol régen laktam. Amúgy is talán el kellene hoznom pár cuccot, nem élhetek életem végéig abból, amit a ti szekrényeitekben találok.”

“Miért, nem tetszenek a mi ruháink?” Kérdezte, természetesen nem komolyan, ezért csak horkantottam válasz helyett.

“Hazza, eljössz, vagy vigyem Zaynt? Tudod jól, hogy őt is választhattam volna, de most rád sokkal nagyobb szükségem van. Meg különben is, bajod van azzal, hogy téged akarlak hazavinni?”

“Nahát, ez egy olyan bemutatlak a szüleimnek randi?”

“Ha így jobban tetszik, akkor vedd annak, nem bánom.” Vontam vállat rá, mire az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejemet és csókot hintsen az ajkaimra.



“Nos, örömmel elmegyek egy randira önnel, Mr. Tomlinson.” Vigyorgott rám egy kuncogást kiváltva belőlem, s újra egymás ajkaira tapadtunk.