Sziasztok! :) Nos ezúttal nem új résszel jöttem, hanem egy OneShottal. de talán ma még résszel is meg foglak ajándékozni titeket itt, vagy a My Saving Grace-n :)
Ide töltöttem fel, hiszen nincs saját OneShot oldalam, viszont Zaynel és Louisval kapcsolatos, valamint a természetfelettihez is van annyi köze, hogy az OneShot-ban Louisnak és Zaynnek babája születik C": Hát, annak aki vállalkozik rá jó olvasást kívánok!
Raven Agrippa
Louis szemszöge
Mára már másfél éve lehet, hogy együtt vagyok Zaynel. Ritkán
veszekedtünk, azok sem voltak túl igaziak, idióta dolgokon kaptunk össze, mely
problémáinkat maximum 3 órán belül megoldottunk, néha a fiúk rásegítésével.
Ettől függetlenül rosszat nem tudnék mondani a kapcsolatunkra, szerencsére
mindig is remek volt, bár néha furcsának találtam, hogy Zayn szinte a széltől
is próbált óvni. Ennyire talán nem lennék béna!
Ezen a napon is éppen összevesztünk, de most otthon, szóval
a srácok nem voltak ott békíteni. Nem túl nagy dolgon veszekedtünk, mint soha.
Ő ismét felhozta, hogy őt idegesíti a bandában betöltött helyzetem, én pedig
csak a vállamat vonogatva reagáltam rá, mint általában és a laptopom
képernyőjét bámultam. Nem akartam törődni ezzel a problémával, majdcsak
megoldódik egyszer, ha meg nem akkor maximum nem éneklek olyan sokat a
bandában… Végül is, nem én tudom magamról, hogy mennyire szörnyű a hangom,
hanem azok, akik kiosztják a szövegem és ezt neki is meg kellene végre érteni.
***************************************
Külön-külön tusoltunk le ezúttal, nem együtt, vagy fürödtünk
a kádban, de már nem veszekedtünk. Már az ágyban feküdtem egy boxerben és
pólóban mikor Zayn belépett a hálóba, én pedig a könyvemről néztem fel rá egy
pillanatra. Tökéletes felsőtestét semmi sem takarta, alsó felét egy szürke
melegítőnadrág. Nagyot nyeltem, nem terveztem egyből a nyakába ugrani a
veszekedésük után és ajkaira tapadni, ki tudja mit gondolt most magában. Lassan
az ágyhoz sétált, felhúzta mellettem a takarót és bebújt alá, majd arcomhoz
nyúlt, levette rólam a szemüvegem, az éjjeli szekrényre tette a könyvemmel
együtt, mit idő közben becsukott.
„Remélem, hogy megjegyezted hol jártál, Boobear.” Mondta
édeskés hangján, majd közel hajolva egy puszit nyomott szám sarkába, de nem
többet.
„Szerencséd van, különben most kapnál miatta.” Fordítottam
felé a fejemet egy biztató mosolyt felé küldve, mire kezét arcomra simította és
megcsókolt.
„Sajnálom, nem akartam veszekedni, de tudod jól, hogy
idegesít.” Ejtette szavait gyengéden miután távolabb hajolt arcomtól, én pedig
sóhajtottam.
„Tudom Zaynie, de ne erősködj rajta ennyire. Majd meg fog
változni, ha meg nem, akkor engem nem túlzottan idegesít.” Nyomtam egy puszit
mondandóm befejeztével szájára, majd ficeregve az ágyban feküdtem le elsőnek a
hátamra, hogy lecsukjam az éjjeli szekrényen helyet foglaló lámpát, majd felé
fordultam és átkaroltam, ő is szorosan magához ölelt. „Álmos vagyok.” Morogtam
a mellkasába bújva, mellkasa mozgásából éreztem, hogy kuncog, majd egy puszit
hintett fejem búbjára, simogatni kezdte a hátam.
„Akkor aludj, jó éjszakát Boobear.”
„Jóéjt Zaynie.” Köszöntünk el egymástól röviden, majd hamar
el is aludtunk. Legalábbis én. A hajnal kellős közepén ébredtem arra, hogy a
hasam nagyon morgolódik, a torkomban szinte már éreztem, hogy a tegnap esti
vacsora nem fog sokáig bennem maradni. Egy ideig még próbáltam leküzdeni az
érzést, mint eddig folyamatosan minden nap. Ez már a negyedik nap volt. A szám
elé kaptam a kezem, próbáltam óvatosan kikászálódni Zayn karjai közül, de ebből
egyre inkább siettetett kimászás lett, hallottam, hogy morog és mozgolódik, de
gondoltam, hogy van olyan jó alvókája, hogy azonnal vissza is nyomja az álom.
Kiugrottam mellőle a puha ágyból hangosan a földre érkezve, hisz szinte elestem
sietségemben. A fürdőszoba felé kezdtem el kétségbeesetten rohanni, s abban a
pillanatban, ahogyan beestem a wc kagyló elé máris kitört belőlem minden.
Próbáltam minél halkabb lenni, hogy ne keltsem fel Zayn érdeklődését, ha
esetleg még ébren lenne, de nem hiszem, hogy ebben a helyzetben akárki is csak
azzal törődne, hogy halkan adja ki magából gyomra tartalmát. Hamarosan igazam
is lett. Zayn csapta ki a fürdőszoba ajtaját, s remegő testemre simította a
kezét, a hátamat kezdte el simogatni, ahogyan én még mindig a wc felett
térdeltem, várva az újabb csapásra, mi fel fog törni belőlem. Lihegtem,
remégesemnek nem tudtam megálljt parancsolni, a könnyeimmel küszködtem, hogy ne
törjék meg utat szemeimből kifelé. Párom ijedt, aggódó hangját hallgattam,
próbálta kiszedni belőlem, hogy mi történt, hogy jól vagyok-e. Tisztán hallottam
a hangján, hogy pánikba esett, de én sem voltam jobb. Miután biztos vagyok
benne, hogy gyomrom tartalmának legutolsó kis darabja is kikerült belőlem pont
ott, ahol le is nyeltem kezemmel próbáltam megtörölni a számat, de a helyzet
ettől amúgy sem lett volna jobb.
„Ennyi volt..?” Kérdezte végül még mindig remegő hanggal, én
pedig óvatosan bólogatni kezdtem. „Gyere, segítek.” Fogta meg egyik kezével a
felkaromat óvatosan, másikkal még mindig a hátamat tartotta, így segítve fel a
földről, a mosdóhoz támogatott és segített megmosni az arcom, a kezeimet, majd
a fogamat is, miközben tartott, de simogatni is volt mellette ideje. Kezdtem
úgy érezni, hogy lassan visszatér belém az erőm, de Zayn erősködött, hogy
segíteni akar, mibe bele is egyeztem. Rendben, mégis csak jobb lesz, ha velem
marad. Visszakísért és az ágyra fektetett, majd betakart, én pedig csak nagy
szemekkel bámultam fel rá, mikor kifelé akart indulni. Hirtelen kaptam el a
csuklóját és szólaltam meg rekedt hangon, toromat köszörültem.
„Za—Zayn, maradj itt. Ne menj ki.” Ő egy percig csak állt
ott, mint akit odaállítottak, majd bólintott, én pedig kezét elengedve hagytam,
hogy lassan vissza sétáljon az ágy mell és lefeküdjön mellém, de nem húzta fel
magára a takarót, gyengéd puszit hintett ajkaimra.
„Mi történt, Lou..?” Kérdezte aggódva ugyanazt a mondatot,
mit a fürdőben többször is megtett, de hangja nyugodtabbá vált, ahogyan én is
kezdtem visszanyerni bőröm színét és már nem remegtem.
„Fogalmam sincs.” Vallottam be őszintén röviden és tömören,
majd miután semmit nem mondott folytattam. „Igazság szerint négy napja
kezdődött már, de.. Akkor nem vettem tudomást róla, mert mindig vissza tudtam
fojtani, de ma valahogy ma nem sikerült..” Nyeltem egy nagyot, ahogyan az óra
felé néztem. Hajnali fél 5.. Zayn még délben sem szeret felébredni, erre én
négy óra tájékán felvertem. Remek Louis, hihetetlen ügyes vagy, most biztosan
fáradt.
„Reggel orvoshoz viszlek. Vagy.. Inkább most?” Pillantott ő
is az órára, nem igazán láttam rajta lefagyás jelét, hogy ő ilyenkor ébren van.
Ahogyan egymás felé fordultunk az oldalunkra ő lágyan simogatta a hátamat, én
pedig újra mellkasába nyomtam a fejemet, bőrén csodálatos tusfürdője illatát
szaglásztam.
„Nem, semmi szükség rá, különben is, holnap elég sok dolgunk
lesz.. Vagyis.. Ma.” Tettem hozzá sóhajtva az utóbbi két szót, ő pedig lágy
csókot hintett tincseim közé.
„De igen, szükség van rá. Louis, így nem engedem, hogy
dolgozz. És én sem fogok bemenni holnap, veled fogok maradni, amíg nem jössz
rendbe. Nem hagyhatlak itthon egyedül és erről nem szeretnék vitát nyitni
veled.” Mondta miközben a tincseimmel kezdett el játszani, én pedig elsőnek
mellkasába morogtam, megcsíptem bőrét, mitől felsikoltott kissé, de nevetve
adott egy utolsó puszit. „Próbálj meg visszaaludni, szükséged van rá.” Hunyta
le a szemeit, én pedig bólogattam pontosan úgy, ahogy Zayn tette. Nem hiszem,
hogy olyan sok maradt volna bennem, hogy még egyszer ki kelljen szöknöm egy
ilyenre a karjai közül.
Reggel Zayn mozgolódására lettem figyelmes, lassan nyitottam
ki a szemeimet, de valami nagyon szúrta, ő is hunyorgott. Hát persze, a
napfény. Erőtlenül, rekedten kuncogtam mellkasába, ahogyan láttam szenvedő
arckifejezését és mitől? Egy kevés napfénytől, ő pedig morogni kezdett, de
tudtam, hogy közben mosolyog. „Nevess csak Louis, megbánod te még ezt.” Kezdte
el a csipkelődését azonnal. „Ha nem lennél beteg már rég nem itt tartanál.”
„Nem tudom, hogy tudsz ennyire szenvedni egy kis napfé..”
Kezdtem a mondatot, de befejezni már nem tudtam, mert csak azt éreztem, hogy
megfordít, hogy én legyek szembe az ablakkal, én pedig nyöszörögve kaptam
egyből a kezeimet arcom elé a hirtelen fénytől eltorzult arckifejezéssel, ő
pedig visszahúzott és újra magához ölelt kuncogva.
„Egyébként jobban vagy?” Kérdezte megcirógatva az arcomat.
„Még egy kicsit émelygek, de sokkal jobban. Zayn, én nem
akarok orvoshoz menni.” Kezdtem el hisztériázni azonnal, ahogy észbe kaptam
így, ébredés után.
„Márpedig menni fogsz. Vagyis jönni, velem.” Helyesbített a
mondatán, én pedig nyögve nyugtáztam magamban, hogy ebből már úgysem
szabadulok. A fekete hajú herceg végre megadta a reggeli csókomat, majd
felkászálódott az ágyból, mire én is felkönyököltem és a szemeimet kezdtem el
dörzsölgetni.
************************************
Miután mindketten felöltöztünk és egy kevés reggelit
magunkba pakoltunk, -én kifejezett óvatossággal- indultunk el a kórház felé.
Egész útón az ujjaimat tördeltem és idegesen bámultam ki a szélvédőn. Nem
akartam jönni, de mégis, most, hogy elindultunk rettegni kezdtem. Mi lehet a
bajom? Mi van, ha valami komoly? A nyakamat teszem rá, hogy ez nem egy
megfázás!
Mikor a kocsi megállt az épület parkolójában hatalmasat
nyeltem. Hát itt vagyunk. Remegő kézzel nyúltam a kilincs felé, de Zayn
hirtelen megfogta a másikat, mire összerezzentem és felé kaptam a fejemet.
„Ne aggódj Boobear, semmi baj nem lesz.” Nyomott egy utolsó
puszit ajkaimra, majd kiszállt, utána pedig én is, majd együtt indultunk be.
Amint kinyitottuk az ajtót azonnal megcsapott az a jellegzetes kórházszag.
Mindkettőnk arca eltorzult a hirtelen jött érzéstől, de lassan besétáltunk és
egy számunkra alkalmas orvost kerestünk, aki egészen gyorsan, sok mindent
megvizsgált rajtam, de semmit sem talált. Végigkérdezett, hogy mit éreztem az
utóbbi napokban, én pedig egyre feszültebben válaszolgattam kérdéseire,
egyetlen támaszom a mögöttem álló, folyamatosan nyugtatni próbáló Zayn volt. A
doktor válaszaimra elhúzta a száját, majd annyit préselt ki köztük, hogy még
van egyetlen vizsgálat, amiben reménykedik, hogy meghozza az eredményét, de ha
nem, akkor fogalma sincs mi a bajom. A 3. emelet 15-ös szobájába küldött
minket, mi pedig bólogatva indultunk el arra, míg az orvos feltelefonált, hogy
fogadjanak. Mikor az emeletre értünk a szobát kezdtük el keresgélni, majd a
legnagyobb meglepettségünkre a ’nőgyógyászat’ feliratot találtuk rajta kiírva.
„Mi a fenét keresünk mi itt?” Kérdezte a fülembe súgva Zayn,
én pedig vállat vonva néztem rá.
„Biztos vagy benne, hogy jól jegyezted meg az ajtó számát?”
Súgtam vissza neki, majd hirtelen nyeltem egy nagyot, ahogyan az ajtó nyitódott
előttünk.
„Louis Tomlisnon?” Kérdezte egy vékony, női hang, én pedig
bólintva nyeltem egy hatalmasat, majd ő betessékelt az ajtón. Még mindig nem
értettem, hogy mi a fészkes fenét keresek egy olyan helyen, mint a
nőgyógyászat. Ennyire nőneműnek nézek ki? A nő azt kérte, hogy feküdjek le arra
az asztalnak tűnő ágy izére, ami valljuk be, hogy sok jót nem jelentett nekem,
főleg az után, hogy valami síkosítónak tűnő akármit, meg műszert vett elő és
kiment mondván, hogy a doktor ÚR mindjárt itt lesz. És mit is keres a
nőgyógyászaton doktor ÚR? Ennyire perverz emberek hogyan élnek a földön?
Gondolkozni kezdtem, hogy na vajon hány nőt láthat egy ilyen ember nap, mint
nap, de csak a számat húztam a gondolatra. Az úgy rendben van, hogy én nem
vagyok hetero, de akkor sem lenne ilyen munkám, ha netán mégis így lenne.
Gondolatmenetemet egy alacsony, szakállás, már őszülő férfi zavarta meg. Még
jobb! Nem is fiatal nőgyógyászok, hanem ilyen vén pedomacinak tűnő akármik.
Ismétlem a kérdésemet: Mit keresek a nőgyógyászaton? Zayn mellettem szintén még
mindig értetlenkedve figyelte az eseményeket, köszönt az orvosnak, meg ilyesmi.
Persze, hisz mi illedelmes felnőtt emberek vagyunk. Az orvosok előtt.
Mikor azt a furcsa zselés akármit vette a kezébe, amitől a
Zaynnel együtt töltött éjszakáim jutottak eszembe megkért, hogy vegyem le a
pólómat. Hát ez kész! Itt lesz végem, ez a pasim előtt erőszakol meg!
..Mindenesetre illedelmes voltam és megtettem, ő pedig figyelmeztetett, hogy ne
ijedjek meg, de hideg. Bólogatni kezdtem, mire ő a hasamra nyomott abból az
idétlen cuccból. Ez hideg! ….Ja, nem mintha nem szólt volna miatta.
Lényegtelen. Egy műszert vett elő, amit hozzá érintett a bekent területhez,
majd mozgatni kezdte rajta. Ez most mit is csinál pontosan..? Folyamatosan
ilyen dolgok jutottak eszembe, mígnem az orvos egy meglepett „Oh” hangot nem
adott ki magából. Kérdő pillantást vontam felé, egy perc gondolkodási idő után
pedig felém fordította a monitort és egy kisebb-nagyobb foltra bökött rajta.
„Gratulálok uraim, az ott a magzat. Önöknek hamarosan
gyermekük születik.” Na itt esett le az állam a földig és kezdtem el idiótán
bámulni. Micsoda? Én meg a terhesség?! Ha-ha, nagyon jó vicc, terhesek csak a
nők szoktak lenni! Zayn felé néztem, arcán az értetlenség jelent meg, de talán
egy kevés csillogást is láttam szemeiben. Talán örülne neki? Zayn ezt elhiszi?
„Biztos benne, hogy az nem a reggelim egy nagy… maradékja?
Vagy egy.. rágó?” Kérdeztem mindenfélét kitalálva, mire az orvos szinte nevetni
kezdett.
„Mr. Tomlinson, ezt a műszert erre találták ki, nem mutat
meg.. Rágót meg ételmaradékokat. Magam sem értem, hogy hogyan történt, de ön
gyermeket vár.”
Az életem eseményei szinte mind egy szálig leperegtek
előttem az utolsó pár szeretkezésünket is beleértve. A francba! Csak egyszer
nem volt otthon óvszer, de gondoltuk baj úgysem lehet belőle! Nem, igaz?! Még
mindig furcsállottam, szinte reménykedtem, hogy ez egy álom. Az orvos lassan
letörölte a hasamról a krémet, majd a kezembe adta azzal, hogy töröljem le,
ahol én érzem, hogy még rajtam maradt, majd megköszöntük és Zaynel együtt
hagytuk el az épületet, csak a kocsinál szólaltunk meg. Még mindig döbbent
voltam, de fogadni mernék, hogy ő is.
„Lou, most.. Komolyan születni fog egy..?” Kezdte mondatát,
de már be sem tudta fejezni. Én egy percre gondolkoztam el, majd bólintottam.
„Úgy tűnik..” Motyogtam halkan, majd a földre néztem, de
hirtelen azt vettem észre, hogy a lábam nem éri a földet és valaki nagyon
szorít. Természetesen Zayn kapott mosolyogva karjaiba, szinte kicsattant az
örömtől.
„Istenem, Lou! Mindig is akartam egy kisfiút! Vagy egy
kislányt! Egy kisfiút! Csodálatos,
hihetetlen, hogy ez pont neked sikerült!” Kiabált szinte örömében, majd
megcsókolt, s végül letéve a telefonja után kezdett el kutatni. „Fel kell
hívnom a srácokat, ez hihetetlen!”
„Várj már, Zayn!” Kuncogtam fel kivéve a kezéből a
telefonját és a kocsi kilincséhez nyúltam. „Elsőnek érjünk haza.. Gondolom
nincs még olyan késő, átöltözünk és bemegyünk a stúdióba. Teljesen ráérsz
közölni a srácokkal, vagy tévednék?” Kérdeztem kuncogva, ő pedig elmosolyodva
nyitotta ki a kocsi zárát, én pedig az ajtót kinyitva szálltam be az ülésre,
mikor pedig ő is visszaadtam a telefonját és az egyik kezemet a lapos hasamra
tettem.
„De hé.. A nőknek nagy hasa szokott lenni.. Nekem meg itt
semmi nincs..” Húztam fel a pólómat, hogy megnézzem és megnyomkodjam ujjaimmal
a hasfalamat, mire Zayn óvatosan a kezemre csapott.
„Na, ne nyomkodd Boobear!” Nevetett fel és húzta le a
felsőmet. „Tudod édes, a nőknek sem van azonnal akkora hasa. Kilenc hónap telik
el, mire abból a jól ismert fehér folyadékból akkora hasad lesz és egy gyerek a
hasadban!” Kuncogott miközben a kulcsot a gyújtásba helyezte, majd beindította
a motort. Igaza van. A francba, túlságosan is ideges vagyok!
Mielőtt hazamentünk volna a boltba mentünk bevásárolni, majd
mikor otthon lepakoltuk a szatyrokat, mikben csak élelmiszerek voltak –és a
további biztonság kedvéért óvszer, bár fogalmam sem volt, hogy minek, hiszen ha
jól vettem le, akkor most 9 hónapig semmi sem lesz-. Ez után indultunk el a
stúdióba, ahol a többiek elénk rohanva fogdosták meg a kezemet és rohamozták le
Zaynt. Mindössze annyit mondtunk nekik, hogy a kórházba megyünk, mivel rosszul
lettem, de másról még nem tudtak. Kérdésekkel rohamoztak meg, hogy mi a bajom,
s nagyon súlyos-e, mire mindketten felnevettünk, végül felvilágosítottuk őket.
A döbbenet természetesen hatalmas volt, el sem akarták hinni, ez után még több
kérdéssel halmoztak el, amikről még azt sem tudtam, hogyan kellene őket
megválaszolni…
Onnantól kezdve a témáink nagy része a hasam körül forgott..
*****************************
3 hónappal később
Zayn szemszöge
Lassan teltek a hetek és a hónapok, de tisztán észrevehető
volt, hogy azóta a csodálatos nap óta, mióta megtudtuk, hogy lesz egy gyerekünk
Lou hasa egyre csak gömbölyödött. Gyakran jártunk vizsgálatokra, gyakrabban
talán, mint kellett volna, hiszen meg akartunk győződni benne, hogy egészséges,
s az is marad. Louis hányingere pár alkalom után már az első hónapban el is
múlt, ám attól kezdve az étvágya nőtt rohamosan, mi tulajdonképpen érthető
volt, s sokkal jobb, mintha még mindig a fürdőszobában görnyedne reggelente.
Ma szabadnapunk volt, teljesen ráértünk. Egy doboz pizzával
ültünk a kanapén kettesben, szorosan egymás mellett, kezemet Lou hasán
pihentettem, miközben ő mosolyogva nézte a tv-t.
„Hé, Boobear.” Szólítottam meg halkan, mire elsőnek egy halk
hümmögés hagyta el a száját, ez után rám is tekintett, én pedig a szabad
kezemmel megsimogattam arcát. „Lou, gondolkoztál már rajta, hogyan fogjuk
elnevezni?” A kérdésemre halkan felnevetett.
„Zayn, erre még 6 hónapunk van, nem annyira sokat agyaltam
az ötleten, de.. Ha kisfiú lesz Tommy-nak szeretném elnevezni!” Mondta hatalmas
mosollyal arcán, én pedig felkuncogtam.
„Nem is hangzik olyan rosszul.. De ha véletlenül lányunk
lenne? Mit szólnál ha.. Marie lenne?”
„Marie Malik? Egész jó..” Gondolkozott el Lou egy percre, majd
gondolkozóra vette a figurát. „Tommy Malik.. Marie Malik.. Tetszenek ezek a
nevek..” Fordult felém ez után, s egy lágy csókot nyomott ajkaimra, mit
viszonoztam is magamhoz ölelve a leendő ’anyucit’.
„Egész gyorsan ötleteltünk, nem gondolod?” Kérdeztem miután
eltávolodtunk egymástól, ő pedig mosolyogva bólintott.
*******************************
4 hónappal később
Louis szemszöge
Ma van az a nap, mikor a doktor azt mondta, hogy
megtudhatjuk a hasamban növő cseppség nemét, ha szeretnénk. Zayn és én
megbeszéltük, hogy mindenképpen tudni szeretnénk, de ezen a napon pont egy
fontos koncertet kellett volna lebonyolítanunk. Megpróbáltuk átíratni az
időpontot az orvossal, ám az nem ért rá, szóval most Zayn helyett –kit nem
engedtek el a munkából- anyának kellett elkísérnie a kórházba.
A gerincem és a bordáim rengeteget fájtak, többet, mint
amennyi az elég, a szerveim is sokszor rakoncátlankodtak, de az orvos szerint
ez teljesen normális lehet, tekintve, hogy nem vagyok nő. Az én testemet nem
erre teremtette az a valaki, aki létrehozta az embert rengeteg évvel ezelőtt. Úgy
döntöttem, hogy megkérem az orvost, hogy készítsen pár képet a magzatról, s
elviszem őket Zaynnek. Talán így kevésbé fogja magát rosszul érezni azért, mert
most, ebben a pillanatban nem lehet itt velem.
Az ajtó kinyílt, s egy kedves, mosolygós nővérke lépett ki
rajta, ki a legelső alkalommal is fogadott minket, majd a nevemet szólította.
Anya megfogta a kezemet, majd velem együtt felállva a székről sétáltunk be a
szobába. Be kell vallanom, hihetetlenül izgultam. Végre meg fogom tudni, hogy
egy kicsi Tommy-t vagy Marie-t fogunk felnevelni. Szinte már tudtam a járást a
rendelőben, hiszen rendszeresen jártunk ide Zaynel. Szokásosan, mint ahogy
mindig, az ágyra ültem, majd hátradőltem és vártam a csodát. Az orvos belépett,
köszönt, majd az állapotomról kezdett faggatni, miről készségesen ki is
tálaltam neki, míg előkészítette a vizsgálathoz szükséges feltételeket.
„Szeretné tudni a nemét?” Tette fel utolsó kérdését, én
pedig bólintottam. Az orvos a képernyőt kezdte el kémlelni, egy ideig nézte,
mire megszólaltam.
„Megtenné kérem, hogy készít róla egy pár felvételt..?
Szeretnék vinni belőle a páromnak.” Nyeltem egy nagyot, az orvos egy
másodpercre rám pillantott, bólintott, majd a képernyőre mutatott.
„Gratulálok uram, ön egy gyönyörű kisfiút vár. Ez esetben
maradjon még, készítek egy pár felvételt róla az apukának.” Mondta mosolyogva,
ám ez ragadós volt. Hihetetlenül boldog voltam, hiszen tudhattam, hogy a kicsivel
semmi probléma nincsen, úgy néz ki, hogy egy egészséges kisfiunk lesz. Mikor az
orvos végzett, s a képeket a kezembe adta kisétáltunk, én pedig azonnal
magamhoz öleltem anyát, s nem tudtam nemet mondani potyogó könnyeimnek. Ő
szorosan ölelt magához, a hátamat kezdte el simogatni, de hallottam, hogy kissé
ő is szipog. Miután kisírtam magamat indultunk el a stúdió felé, vagyis.. Vitt
el anya a stúdióba, ahol gondolom a srácok még mindig dolgoztak, majd ott
hagyott.
A tőlem telhető leggyorsabb tempóban siettem be a terembe,
ahol ők voltak. Zayn azonnal kiszúrt, én pedig hozzá rohantam minden tényezőt elfelejtve
akkor, legyenek azok az idióta fájdalmak, vagy az, hogy koncentrálniuk kellett
volna arra, amit éppen mondtak nekik. A kisebb jelenetet meglátva Paul is
abbahagyta a monológját, s leült. Mindenki szinte tűkön ülve várta, hogy
megszólaljak végre, ez látszott is az arcukon, de én csak álltam ott, mint egy
fadarab és szorosan öleltem magamhoz a hollófekete hajú páromat.
„Lou, mit mondott az orvos? Valami baj van?” Kérdezte egy
idő után, mikor még mindig nem tudtam magamból egy szót sem kierőszakolni. Csak
a fejemet ráztam és a kezébe nyomtam az addig ott szorongatott fotókat.
„Zayn! Zayn kisfiú!” Szólaltam meg végre hangosan, a többiek
pedig vele együtt fellélegezve kezdtek el örömködni, jött is oda mindenki
egyenként megölelni és gratulálni, esetleg foglalkozni is az akkorra már nagy
hasammal, míg én csak Zayn arcát tudtam figyelni, ki újra, s újra lapozgatta át
a képeket, szemeibe könnyek gyűltek, melyek örömteli mosolyának megkoronázói
voltak…
*************************
Louis szemszöge
Egyre csak teltek a hónapok, minden napról napra lett sokkal
nehezebb. Fájt mozogni, rengeteget szédültem, s éreztem magamat betegnek, de
nem akartam állandóan Zaynre támaszkodni. Nem akartam, de mégis áldom a
makacsságát, hogy akkor is otthon maradt velem, mikor én nem akartam engedni
neki. Ki tudja mi lett volna, ha a már lassan folyamatosan bekövetkező
ájulásaimnál elesek?! A kicsinek lett volna baja, s mindezt az anyja
felelőtlensége miatt, azt pedig nem bírtam volna ki. Az orvos azt mondta, hogy
nemsokára eljön az időpont, amikor is világra kell hozni a kisfiunkat.
Szerinte már mindene kifejlődött annyira ezekre az időkre,
hogy beszélhessünk hozzá, sőt! Tegyük is meg, általában a gyerekek szeretik
hallani az anyjuk és az apjuk hangját még mielőtt megszületnének, s mi ezt még
el is hittük. A mai délután sem telt másképpen. Az igazat megvallva egészen
meleg telet írtunk idén, ettől függetlenül mindketten a takaró alatt
gubbasztottunk az ágyban, Zayn a hasamat simogatta, néha fejét is ráhelyezte,
beszélt hozzá én pedig csak mosolyogva néztem őt. Hihetetlenül aranyos volt, de
hamarosan már nem tudtam ezzel foglalkozni. Egyre többet fészkelődtem, valahogy
sehogy nem tudtam megmaradni a helyemen, nem kaptam normálisan levegőt. Azt
hittem csak a testpozíció miatt lehet, lefeküdtem, felültem, felálltam, de
semmi nem segített, csak megszédülve estem vissza az ágyra, lassan már lihegni
kezdtem, az arcom előtt legyeztem kezemmel. Fél perc sem telt el, máris Zayn
aggódó pillantásával találtam szembe magamat, kezeit a combomon támasztotta
miközben előttem guggolt a földön, arcomat nézte. Egyik kezemet a tüdőmhöz
tettem, próbálkoztam minél több levegőt magamba préselni, de ez nem akart
sikerülni. Egy idő után már Zayn aggódó hangja és kérdései is kezdtek elhalkulni
a fejemben, émelyegve láttam a világot.
„Zayn.. Nem kapok..” Kezdtem el rekedten suttogni, de
őszintén szólva azon is csodálkozok, ha ebből bármit meg is értett, de azonnal
vette a lapot. A fejét ide-oda kapkodta a szobában, hogy most mit tehetne, majd
végül remegve, idegesen állt fel és vett a karjaiba, rohant ki a szobából, majd
a házból is, ültetett be a kocsiba. Addigra már valóban nem sok mindent
érzékeltem abból, ami körülöttem történik, a szemeimet lehunytam, kezemet a
hasamon, a tüdőmön tartottam és összesen két féle hangot tudtam kipréselni
magamból, az pedig a nyüszítés vagy a morgás volt. Zayn végig ideges volt, ez
pedig a vezetési stílusán is meglátszódott. Sosem láttam még így vezetni, de
ebben a pillanatban nem is akartam rászólni miatta.
Mikor a kocsi végre a kórház parkolójában állt meg újra a
karjaiba emelt. Attól féltem, hogy túl nehéz vagyok neki, szólni akartam, hogy
tegyen le, de erőm sem lett volna, ráadásul nem is érdekelte volna a
kérlelésem. Az épületbe érve amint meglátta a recepciós kisasszonyt pánikában
szinte azonnal, kiabálva kérlelte, hogy azonnal küldjön egy orvost, mi úgy
gondolom egész hamar meg is történt még úgy is, hogy nekem éveknek tűnt minden
másodperce.
Mindenféle gyógyszereket kaptam, majd egy szobában már
maszkot is, ami a légzést segítette. A nővérek hangját hallottam, ahogyan
vitáztak Zaynel, hogy csak akkor jöhet be, ha felveszi azokat a kórházi
göncöket, amik persze a leendő apukának nem nagyon voltak ínyére, de megtette,
hiszen fontosabb dolog is volt most annál, hogy hogyan néz ki.
Hamarosan már mellettem állt, a jobb kezemet szorongatta, én
pedig erőtlenül nyöszögtem neki mindenféle marhaságokat, többnyire olyanokat,
hogy nem akarok meghalni, ő pedig feszülten válaszolgatott minden egyes
hülyeségemre.
Több órányi szenvedésnek tűnt, amit akkor átéltem, minden
értelemben. Levegőt venni könnyebb volt, de éreztem, hogy a homlokomat
folyamatosan borogatják, mindig el akartam alélni, míg az orvos folyamatosan
csak kiabált hozzám, hogy csináljam azt, amit ő mond. Előre figyelmeztettek,
hogy a szülés nem gyerekjáték, s nem hihetetlenül jó érzés ezt végigcsinálni, bevallom,
teljesen igazuk volt.
Ki tudja mennyi idő után vékony, síró hangot hallottunk.
Zayn is és én is azonnal az orvosra kaptuk a fejünket, ki egy apró kisembert
tartott a karjai közt, majd felkiáltott.
„Kisfiú!” Mosolygott ránk az orvos, nem mintha eddig nem
tudtuk volna a nevét, mégis könnyeim kezdtek végigfolyni arcomon. Végre vége
van és ő az. A mi egészséges és apró kisfiunk. Zayn egyre erősebben és
erősebben szorongatta a kezemet, de akkor nem bántam. Tudtam, hogy ő is csak
hihetetlenül boldog.
„Tommy Daniel Malik, 2014. január 6.-án született,
Doncasterben, 3350 gramm, 54 centiméter. Teljesen egészséges, semmi problémát
nem találtunk.” Diktálta az orvos egy nővérnek, aki a kicsi anyakönyvét írta,
én pedig el sem tudtam hinni, hogy végre ez a nap is eljött, főleg így. Minden
probléma nélkül.
Mikor végre a fájdalmak is csendesültek, s teljesen egyedül
tudtam levegőt venni kaptam a kezembe Tommyt. Könnyeim szinte patakokban
kezdtek el hullani, ahogyan apró arcát simogattam, dundi kis kezecskéit és
lábait figyeltem. Lassan nyitotta ki szemeit, melyek gyönyörű kékek voltak,
apró buksiján sötétbarna tincsek kezdtek el megjelenni.
„Gyönyörűek a szemei, akárcsak a tieid Boobear.” Hallottam
Zayn vékony hangját. Vékonyabb volt, mint általában szokott lenni. Felé néztem,
szemeit könnyek lepték el, én pedig még erőtlenül nyújtottam felé a cseppséget.
„Megfogod?” Kérdeztem, ő pedig egy pillanatra rám nézett,
majd újra rá, kinyújtotta a kezeit, s elvette tőlem, gyengéden magához ölelve
kisfiunkat.
Akkor úgy éreztem, hogy ennél boldogabb nem is lehetnék
soha. Hamarosan a többiek is megérkeztek. A szüleim, Zayn szülei, s a banda.
Mindannyian egytől egyig megismerkedtek az új jövevénnyel, jövőbeli terveiket
kezdték el mesélni az éppen alvó, vagy hatalmas kék szemekkel bámuló
apróságnak, míg Zayn és én csak csendben, mosolyogva figyeltük a hirtelen jött
embertömeget.
