Sziasztok! :) Hát el is hoztam az első részt, remélem, hogy tetszeni fog! ♥ Nos, nem is tudom, hogy mit mondhatnék így előszóként, szóval.. Jó olvasást kívánok mindenkinek!
Raven Agrippa
Louis szemszöge
Holmes Chapel. Még nem is olyan régen költöztem ide anyával, apával és a 5 húgommal. A családunk mindig is békésnek mondható volt. Alig voltak vitáink, még a húgaimmal is kevesebbet veszekedtem, mint amennyit egy átlagos testvér szokott a nála sokkal kisebbekkel, ám ez a tény megváltozott. Mióta ebben a városban lakunk anya és apa egyre többet veszekszenek, apa mindig sötétedés után jár haza a kocsmából, furcsán viselkedik. Mindig azt mondja furcsa lényeket látott. Vámpírokat, vérfarkasokat, meg hasonlóakat elrabolni embereket. Főleg fiatal lányokat és fiúkat. Micsoda badarság! Mindenki a családunkban egészen biztos volt benne, hogy ez csak a részegség kísértethistóriája. Egészen addig a napig.
Éppen fociedzésen voltam kint, a város széli nagy pályán. A nap kezdett lemenni, narancssárga és bíbor színekbe öltöztetve az eget. Imádtam a naplementét, gyönyörűen nézett ki. Amint már a villanyok kezdek felkapcsolni minden srác kezdte összeszedni a cuccát, készülődni, hogy induljunk. Doncasterben sose kapcsoltak fel ilyen hamar a lámpák. Ez volt az első este, hogy sötétedésig kint voltam. Miközben az öltözőbe sétáltunk, elkezdtük levenni izzadt mezeinket és gyorsan magunkra kapkodni utcai ruházatunkat az egyik barátom, Taddie valamiért aggódóan nézett rám, majd megszólalt.
"Louis, gyalog vagy, igaz? Nem akarod, hogy a szüleim elvigyenek haza kocsival? Nemsokára itt lesznek értem." Szólt szemeiben mérhetetlenül sok aggódással, nem is értettem miért.
"Nem, köszönöm. Haza találok egyedül is." Küldtem felé egy biztató mosolyt, majd a pólómat a fejemen áthúzva igazgattam meg magamon.
"Biztos vagy benne? A város furcsa sötétedés után, te pedig elég messze laksz." Nyelt egy nagyot Bennett is bekapcsolódva a beszélgetésünkbe, mire én hangosan felnevettem.
"Ugyan már srácok, semmi bajom nem lesz. Hazamegyek és leülök focimeccset vagy valami mesét nézni a húgaimmal. Nem nagy kunszt, mint minden nap." Rántottam meg a vállamat, ujjaimat nedves hajamba vezettem megigazítva kósza tincseimet, táskámat a vállamra kaptam.
"Ahogyan gondolod. De mindenképpen írj majd, ha hazaértél." Mutatta fel a telefonját Taddie, meg is rázta előttem, hogy tudjam miről van szó.
"Persze, persze, ne aggódj." Nevettem hangosan arrébb tolva a kezét magam elől, majd kisétáltam az ajtón.
Ahogyan a srácok is mondták, rohamosan kezdett sötétedni. A nap sugarai még éppen egy kevés, szinte pislákoló fénnyel vonták be az utat, bár azt hiszem a gyenge világítás is rásegített az utca részéről. A kabátomat lassan összehúztam magamon, kezdett hűlni a levegő. Talán mégis el kellett volna fogadnom Taddie szüleinek segítségét? Ugyan már! Majd én megmutatom nekik, hogy engem, Louis Tomlinsont nincs mitől félteniük. Ez csak éjszaka! ... Bár talán mégis jobb lenne, ha inkább lerövidíteném az utat.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben fordultam be egy utcán, miről úgy gondoltam, hogy a főútnak egy rövidített változata lehet. Hamarosan soha-életemben-nem-láttam-még-ilyet házakkal találkoztam, amik egyre romosabbak voltak, csak 1-2-ben égett közülük gyenge fény, de a házak nagy részét már nem lakták emberek. Mi a fene van ezzel az utcával? Egy darabig még előre és előre baktattam, gondoltam semmi baj nem lehet abból, ha lerövidítem egy kicsit az utat, ám az utcáról egyetlen kivezetés sem volt a város belseje felé, mind zsákutcába torkollott. Egyre jobban összehúztam a szemöldökömet, hunyorogni kezdtem. Teljesen besötétedett, már csak a Holdnak, s a csillagoknak gyenge fényét lehetett látni, ahogyan ebben a kis, szűk utcában is kezdett fogyni a fény. Egy faágra léptem, mi nagy reccsenéssel tört szét a lábam alatt, ekkor realizáltam: Ez már itt az erdő kezdete. Várj! Mit keresek én az erdő elejénél?! Már éppen meg akartam fordulni, mikor egy hatalmas házzal, kúriával találkoztam össze. Ablakai nyitva voltak, csak 1-2 volt közülük törött. A falak félig omlottak voltak, a vakolat itt-ott leesett róla, a ház gyönyörű díszletei közül is több az ágak közt, a fűben foglalt helyet. Teljesen letaglózott, de az még inkább, hogy fényeket láttam. A házban fények világítottak!
Az eszem azt mondta forduljak meg, s rohanjak el innen minél hamarabb, amilyen gyorsan csak tudok, ebből az utcából nekem még nem lehet jó sorom. Szétnéztem, tábla után kerestem, vagy legalább egy házszám után, hogy tudjam milyen utcán járok, de ilyet sehol nem találtam. Tekintetem végül újra a kúriára tévedt. Hatalmas volt, minimum 2 szinttel rendelkezhetett, kerítés viszont egyáltalán nem volt, így nem tudtam eldönteni, hogy az udvar ilyen hatalmas, vagy csak nem mertek az emberek köré építkezni. A lábaim maguktól indultak el lassú, de magabiztos léptekben a ház felé, meg sem tudtam volna őket állítani, hiába próbálkoztam, szemeimet le sem tudtam venni a kolosszális épületről. Az ágak recsegtek a cipőm talpa alatt, néhány kőben szinte felbuktam, hiszen nem is arra figyeltem, hogy éppen hova lépek. A bejárathoz közeledve egyre több és több fa került mellém, mik még annál is inkább blokkolták a fényeket, teljesen vaksötétben lépegettem az épület felé. A francba Louis, fordulj már meg és menj haza! A ház ajtaja nyitva volt. Várj, ez most nyílt ki, vagy már akkor is így volt, mikor megláttam, csak nem törődtem vele? Már majdnem elértem a nyitott ajtót, mikor hirtelen kezeket éreztem magam köré fonódni. Nem olyan kezek voltak, mint egy emberi érintés. Hideg volt, végtelenül hideg, s szerintem nem ráfogható, hogy a kinti hidegben fagyott át a test. Mi a franc?!! Sikoltani akartam, vagy legalább kiáltani segítségért, de az egyik kéz, mi átölelt a számra csúszott, de mintha nem is a bőr, hanem egy anyag tapintását éreztem volna bőrömön, s minden elsötétedett.
Mikor felébredtem, már nem odakint voltam. Egy kanapé szerűségen feküdtem a vak sötétben, körülöttem senkit és semmit nem láttam, a fejem viszont iszonyatosan fájt. Lassan felkönyököltem, majd nyögve megpróbáltam felülni, egyik kezemet még mindig a fejemen tartottam, majd a hajamba túrtam, mi idő közben arcomra simult. Hunyorogva próbáltam bármit is kivenni a szobából ahol voltam, s mire a szemem megszokta a sötétséget egy szempárral találtam szembe magamat. Mit egy szempárral! Rögtön 4 szempárral! Hirtelen hatalmasakat pislogtam, ahogyan az alakok kezdtek kirajzolódni egy a sarokban állt a falnak dőlve, kezeit összefonta, bár ruházata sötét volt, alig kivehető alak, a többivel nem is törődtem. Az az egy tűnt fenyegetőnek.
"Üdv." Szólalt meg a fenyegető alak rekedt, mély hangon. Ki a franc lehet ez?! Basszameg, mondja valaki, hogy ez egy álom! A fiúknak, s apámnak nem lehetett igaza! Egy kattanást hallottam, valószínűleg a villany felkapcsolását, majd vakító fény lepte el a szemeimet, ahogyan világosság lepte be a szobát, mikor pedig kinyitottam őket az összes alak egyenként kirajzolódott előttem. Te szent ég, hová kerültem?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése